Kapitány Gábor és Ágnes: Túlélési stratégiák VIII.

9. Mindennapi életünk és történelmünk tele van válsághelyzetekkel. Állandó kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy miképpen éljük túl ezeket a válsághelyzeteket. A magánélet válságait éppúgy, mint a történelem azon fordulatait, amelyek a vesztesek szerepével fenyegetnek bennünket. A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak? Túlélési stratégiák című könyvünkben e kérdések megválaszolásához háromféle tapasztalatanyagot próbáltunk igénybe venni. Interjúalanyok személyes tapasztalatait; különböző tudományágak (például szociológia, kulturális antropológia, humán etológia, erkölcsfilozófia) képviselőinek a válsághelyzetekhez való alkalmazkodásról, és általában az adaptációról alkotott véleményeit, és az emberi adaptációmódoknak a történelem különböző dokumentumaiban megörökített történetét. Reméljük, hogy – bár a szöveg a figyelembevett szempontok sokasága és összetettsége miatt (az első fejezet kivételével) meglehetősen sűrített – a másfél évtizedes munka nyomán elkészült könyvben foglaltak használhatóak mind azok számára, akik saját válsághelyzeteikhez keresnek támpontokat, mind pedig azok számára, akik az emberi adaptáció mibenlétének megértéséhez igényelnek értelmezési kereteket.

A könyv – az utóbbi évtizedek uralkodó ember-, és társadalomképével vitában – kísérletet tesz egyfajta etikai koncepció megfogalmazására is. Az empirikus kutatás egyik legfőbb kérdése az volt: milyen stratégiákat használnak válsághelyzetekben az egyes személyek; milyen lehetőségek, tartalékok állnak az egyes emberek rendelkezésére ezen helyzetek megoldására? Sorozatunkban a leggyakoribb megoldásokat soroljuk fel.

*

Részben (a felnevelő családban uralkodó) értékrendszer, részben az anyagi feltételek függvényeként lehet jelen a következő támasz: a szintén többek által említett stabil alapok: a biztonságos, erős lelki egyensúlyt biztosító gyerekkor, ami a későbbiekre nagy teherbíró képességgel ruházza fel az egyént. A közfelfogás megoszlik abban a tekintetben, hogy melyik szülői magatartás vértezi fel jobban az életre az embert: az, amelyik a gyermekkorban abszolút biztonságérzetet nyújt, vagy amelyik – attól tartva, hogy a túlságosan védett gyermek az élet esetleges nehézségeivel nem tud majd megküzdeni – már a gyerekkorban sem kíméli meg a gyereket a frusztrációktól. A biztonságérzetet adó nevelési modell azonban semmiképpen sem azonos a (túl)kényeztetéssel. A biztonság, amiről itt szó van, az erős szeretet, összetartozás, és szilárd erkölcsi rend által nyújtott biztonság létrejöhet keményebb és lágyabb, megengedőbb és korlátozóbb nevelési stílus gyümölcseként is. Mindenesetre a mi interjúinkban is többen arról számoltak be, hogy meggyőződésük szerint az őket ért válsághelyzeteket azért voltak képesek túlélni, mert maguk mögött tudtak egy szeretettel, megértéssel, elfogadással stabil családi hátteret biztosító, -- őket egészen a fiatal felnőttkorig erősítő – gyermekkort, s ez a biztos háttér mintegy akkumulátorként feltöltvén őket, (az addigi védettség után számukra is meglepően) nagy teherbíró képességgel viselhették el a rájuk zúdult nehézségeket.

K. L.:
“Nekünk a fél életünket elvette a kitelepítés. Amit el kellett fogadni, és meg kellett oldani, és amikor kikerültél ebből a válságból, újra el kellett indulnod. És hát ebben, ha így visszatekintek, mi volt a fontos? Fontos volt nagyon a család összetartása, a család szeretete. Az öregeket ahogy körülvettük, az öregek melegsége sugárzott felénk”.

M. E.:
“Otthon nagyon kiegyensúlyozott légkör volt, nagyon jó volt együtt élni a nagy családban sok testvérrel, nagymamák jöttek rendszeresen. Szép nyarakra emlékszem, gyönyörű kirándulásokra. Most, hogy annyi széteső családot látok, most tudom értékelni, hogy én milyen csodálatos gyerekkorban nőhettem fel. A sors nagy ajándéka volt ez a szép gyerekkor. Mikor elszakadtam, ez okozott gondokat, de ezeket kihívásként éltem meg, örömmel mentem neki az én új életemnek. Aztán volt, hogy kátyúba került az ember, de a nehéz helyzeteket is magam választottam”.