Gyökér Róbert: Válaszúton

Az élelmiszer-önellátás szerepe a lokális kisközösségekben

A globalizáció folyamata mára gyakorlatilag minden nemzetállam határát átlépte. A transznacionalizmus jelensége, a nemzetközi joghatóságok mind fokozottabb térnyerése, a multinacionális vállalatok érdekei által meghatározott üzletpolitika a mindennapok kísérőjelenségeivé váltak, politikai és gazdasági ütközőzónává változtatva a nemzeti és nemzetközi döntéshozatal egymást átszelő érdekterületeit.

Mindezek ellenére azonban egy globális szintű, demokratikus alapelvek mentén szerveződő joghatóság létrehozása még mindig utópikus gondolatnak számít. Egy ilyen intézménynek ugyanis az eltérő kulturális tradíciók olyan mértékű tömegét kellene átmetszenie, mely feladat megoldására nem biztos, hogy rendelkezik elegendő erőforrással. További probléma, hogy noha tagjai kapcsolatban állnának egymással, azonban nem tartoznának egy sorsközösséghez, melynek következtében a kihívások kezelésére megfogalmazódó kulturális válaszok olyan magas fokú diverzitása állna elő, mely gyakorlatilag megbénítaná a szervezet működését. A jelenleg fennálló intézmények egy másik alapvető hiányossága, hogy azok nem a demokratizálódás folyamatának hagyományos útját követték - mint ahogy azt például a különböző jogfosztott csoportok küzdelmei során megfigyelhetjük -, hanem sokkal inkább a politikai elit által tett kezdeményezések hívták őket létre (Kymlicka 2007).

A tényleges mozgástér egy állampolgár számára így továbbra is a nemzetállami határokon belül rajzolódik ki. Ez az az értelmezési keret, mely a globalizáció, valamint a centrum és az általa működtetett intézményrendszer támasztotta kihívásokkal szemben értelmes válasz megfogalmazására kell, hogy ösztönözzön.

Jelen írás amellett érvel, hogy a válsághelyzeteknek leginkább kiszolgáltatott térségeken belül ezek a válaszok elsősorban a lokális kisközösségek szintjén keresendők, azon belül is egy olyan szemléletmód elsajátításán keresztül, mely a hangsúlyt az élelmiszer-önellátásra helyezi.

Az elmúlt évek nyilvánvalóvá tették a nagy állami ellátórendszerek ingatag helyzetét. A probléma kialakulása egy olyan – elsősorban állandó gazdasági növekedésen alapuló - szemléletmódra vezethető vissza, mely a liberális piacgazdaság működésének előfeltétele, és ami válságtünetek hosszú sorát eredményezte mind globális, mind pedig lokális szinten. A szerteágazó problémák között említhetjük az energiaárak folyamatos növekedését, a fokozott környezeti terheléssel járó ipari termelés térnyerését, ezzel szemben pedig a befektetések hiányát a mezőgazdasági szektorban, a globális felmelegedés tényét, a piac torzulásait a helyi korrupció következtében, valamint az élelmiszerárak tartós emelkedését. Ezek a problémák elsősorban azokat a helyi közösségeket sújtják, melyek földrajzi elhelyezkedésük, a munkalehetőségek korlátozottsága és a befektetői érdeklődés hiánya következtében leginkább ki vannak szolgáltatva a gazdasági folyamatok – és az ezzel szoros összefüggésben alakuló – állami ellátórendszerek ingatagságának.

A jelenleg fennálló mezőgazdasági termelési rendszer, és az azzal összefonódó piaci értékesítésnek azonban további negatív következményei is vannak. Ezek között a bevásárlóközpontok árubősége által kialakított, túlfogyasztásra ösztönző fogyasztói magatartást, illetve azokat a kísérőjelenségeket említhetjük, melyek a termőföld produktivitásának csökkenésében, a kemikáliák által okozott környezeti szennyezés mind nagyobb méreteket öltő dimenziójában – tágabb összefüggésben szemlélve pedig – az ivóvízkészletek csökkenésében érhetők tetten.

Bár a mindenkori kormányok szerepe meghatározó lenne a krízis helyzetek kezelésében, az általuk megfogalmazott – elsősorban átfogó koncepciókat tartalmazó, a lokális közösségek alapos ismeretét nélkülöző – programok mégsem hoztak eredményt, és a gazdaságilag szegregált térségek leszakadása folytatódott. A piacgazdaság indukálta versenyhelyzet ellensúlyozása, és ezáltal egy fenntartható, élelmiszer-önellátáson alapuló gazdálkodási mód kialakítása azonban továbbra is lehetséges, melynek legideálisabb formája kisközösségi szinten lenne megvalósítható. Ez a fajta termelési mód nemcsak a központi ellátórendszereknek leginkább kiszolgáltatott térségek gazdasági sebezhetőségét, hanem azok környezeti terhelését is csökkentené, előmozdítva ezáltal egy mind környezetbarátabb szemléletmód kialakulását.

Az élelmiszer-önellátás alapgondolata a megtermelt élelemnek a lakóhelyen történő elfogyasztása, illetve egy olyan – elsősorban kölcsönösségen, nem pedig gazdasági érdekek realizálásán alapuló – kereskedelem kialakítása, mely az adott térség közvetlen környezetét foglalja magába. A távolsági kereskedelem létrejöttének megakadályozásán keresztül elérhetővé válik többek között a szállításból származó károsanyag-kibocsátás kiküszöbölése is, mely az adott térség mikroklímája egészséges működésének elengedhetetlen feltétele. Az élelmiszer-önellátás természetesen nem mond le a technikai civilizáció által elért eredmények hasznosításáról, hanem a hagyományos és a modern tudás ötvözésére törekszik, a kisléptékű mezőgazdasági termelésre és a kertgazdálkodásra helyezve a hangsúlyt. Támaszkodik a génbankok által létrehozott gyűjtemények genetikai erőforrásaira, a növények mind sikeresebb alkalmazkodóképességének fenntartása érdekében. A tájegységekre jellemző, az adott térség agrárökológiai adottságaihoz leginkább igazodó fajták kiválasztása által a helyi arculat megőrzésére törekszik. Az élőmunkán alapuló gazdálkodás bevezetésével a gazdálkodási rendszer környezetbarát megközelítése mellett foglal állást, a nemzetközi diszkurzusok tematikájából merítő képzési programok szervezése által pedig a tudásátadás és információáramlás folytonosságát segíti elő.

Az intenzív mezőgazdaság mint szemléletmód bár látványos eredményeket produkált az emberiség történelme során, negatív kísérőjelenségei azonban különösen napjainkra váltak nyilvánvalóvá. A globális méretű klímaváltozás, a gazdasági növekedés kényszere által kijelölt mozgáspálya, a profit egyenlőtlen felhalmozódásának világméretű tapasztalata mind olyan tényezők, melyek a falvak elértéktelenedését, az ott élő emberek kiszolgáltatottságának növekedését idézték elő. Az élelmiszer-önellátás ebben a kontextusban nem pusztán életmód-stratégia, hanem üzenet is kell hogy legyen, mely a társadalom perifériájára szorultak újraéledő önértékelésének ad hangot.

Felhasznált irodalom:

Will Kymlicka: Nacionalizmus, transznacionalizmus és posztnacionalizmus
Replika, 2007. (november): 63-92.