Kapitány Gábor és Ágnes: Túlélési stratégiák IX.

10. Mindennapi életünk és történelmünk tele van válsághelyzetekkel. Állandó kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy miképpen éljük túl ezeket a válsághelyzeteket. A magánélet válságait éppúgy, mint a történelem azon fordulatait, amelyek a vesztesek szerepével fenyegetnek bennünket. A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak? Túlélési stratégiák című könyvünkben e kérdések megválaszolásához háromféle tapasztalatanyagot próbáltunk igénybe venni. Interjúalanyok személyes tapasztalatait; különböző tudományágak (például szociológia, kulturális antropológia, humán etológia, erkölcsfilozófia) képviselőinek a válsághelyzetekhez való alkalmazkodásról, és általában az adaptációról alkotott véleményeit, és az emberi adaptációmódoknak a történelem különböző dokumentumaiban megörökített történetét. Reméljük, hogy – bár a szöveg a figyelembevett szempontok sokasága és összetettsége miatt (az első fejezet kivételével) meglehetősen sűrített – a másfél évtizedes munka nyomán elkészült könyvben foglaltak használhatóak mind azok számára, akik saját válsághelyzeteikhez keresnek támpontokat, mind pedig azok számára, akik az emberi adaptáció mibenlétének megértéséhez igényelnek értelmezési kereteket. A könyv – az utóbbi évtizedek uralkodó ember-, és társadalomképével vitában – kísérletet tesz egyfajta etikai koncepció megfogalmazására is. Az empirikus kutatás egyik legfőbb kérdése az volt: milyen stratégiákat használnak válsághelyzetekben az egyes személyek; milyen lehetőségek, tartalékok állnak az egyes emberek rendelkezésére ezen helyzetek megoldására? Sorozatunkban a leggyakoribb megoldásokat soroljuk fel.

*

A stabil alapok következménye¹⁵ és alkati sajátosság is lehet¹⁶ az olyan eredendő optimizmus, ami az egyént arra készteti, hogy mindig a jó oldalát próbálja megtalálni a dolgoknak, s ami sokakat a legsúlyosabb válsághelyzeteken is túlsegít. (Egy interjúban a dolgokhoz való jelen viszonyát és a felidézett múltat egyaránt átható kiegyensúlyozottsággal beszél arról egy asszony, hogy a háborúban ugyan lebombázták a fejük fölül a házat, mindenük odaveszett, de az az élmény, hogy életben maradtak, meg hogy még valami kis zsírt is találtak a romok között, kifejezetten örömérzéssel töltötte el őket¹⁷. De sok más interjúban is visszatérő elem “a rosszban is megtalálni a jót” bölcsessége). És általában a vidámság, amely egyszerre hat jótékonyan a környezetre (akár még az ellenséges környezetre is – megint az “arc lefegyverzésének” egy formája), és ugyanilyen jótékonyan hat vissza magára az egyénre is, mindenképpen segítve, energia-újító hatásokkal táplálva a túlélés mechanizmusait¹⁸.

K. L. :
“Most inkább a félelem, ami átragad az emberre, hogy ’jaj, be ne engedj a szobádba senkit, mert leüt’, mert ez szokás manapság. És hogy ’jaj, ne tessék ennyire megbízni az emberekben’. Hát igen, én megbízok az emberekben. Én még most is bízom az emberekben.”

M. E.
“úgy volt, hogy visszamegyek a szülőfalumba oktatni, a gyerekek örültek, a szüleim kétségbe estek, hogy mit kezdek ott egyedül az Isten háta mögött, én meg feldobódtam a lehetőségtől, mennyi minden vár még rám, új célok. Aztán mégsem lett belőle semmi, de nem adtam fel, úgy érzem, olyan életszakaszban vagyok, mikor megint kellene valamit próbálni.” ”Az embert sok minden segíti a válsághelyzetben, a család, az ő szeretetük, az optimizmus és a humor – az mindig fontos.”

G. G.:
“Az ember ne veszítse el a fejét a nehéz időkben és bízzon benne, hogy minden rendbe fog jönni. Én hittem az életben, hogy a két gyereket rendesen fel tudom nevelni; úgy éreztem, hogy ennek eleget tudtam tenni. /…/ Ha az ember a saját nyomorával foglalkozik, akkor mikor él?”

B. L. :
“Az emberben kell lennie egy jövőképnek, s akkor teljesen érdektelen az, hogy abban a pillanatban mi történik. Egy percig sem gondol a halálra, még akkor sem, ha mint ez velem megtörtént, amikor bevittek a Honvéd kórházba, a fiatal ügyeletes orvos azt mondta a mentősnek, hogy ’miért egy haldoklót hoztál ide?’”

- - -

¹⁵Természetesen ennek további elemzése már a pszichológia kompetenciájába tartozik.

¹⁶E tényezők mellett megemlítendő még, hogy e tekintetben igen eltérő a különböző vallások, vallási irányzatok és (erkölcs) filozófiák tanítása, (beleértve a mindennapi “filozófiákat”, az úgynevezett “józan paraszti bölcsességeket” is), így attól is függhet, hogy az egyén mennyire rendelkezik ezzel az optimizmus-képességgel, hogy hatása alá került-e ilyen tanításoknak.

¹⁷ Hasonlót láttunk magunk is a tiszai nagy árvíz pusztításai után: egy magányos öregasszony háza sárkupaccá omlott halmában turkálva nagy örömmel emelt ki egy-egy használható tárgyat: “né’, a kis rádió”, “né’, a kis vaslábas”; s amikor csodálattal adóztunk kiölhetetlen jókedvének, csak annyit mondott: “hála az Istennek, gyermekeim, nem vagyok én búval b.…tt, meg nem is voltam soha”.

¹⁸S persze kölcsönhatás az is, hogy a túlélés, a felülemelkedni-tudás tapasztalatai táplálhatják is az egyén optimizmusát.