Botos Barbara: Globális éghajlatváltozás – ahogyan James E. Hansen látja

Globális éghajlatváltozás – ahogyan James E. Hansen látja

1. kép: James Hansen, Forrás: http://www.news.cornell.edu/stories/April10/Hansen.jpg

A Cornell Egyetem (Ithaca, New York állam) Fulbright ösztöndíjasaként (Hubert H. Humphrey program) 2010 áprilisában egy munkaebéden vettem részt James Hansen klimatológussal. Hansen az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA New York-i Goddard Űrkutatóintézetének vezetőjeként hosszú ideje az éghajlatváltozást kutatja. Azon kevés amerikai kutató közé tartozik, akik már a 80-as évek elején megkongatták a vészharangot. Néhány forrás szerint 1998-megváltoztatta a véleményét a NASA fenyegetésére, és még 2006-ban is volt olyan eset, amikor nem engedték a nyilvánosság előtt nyilatkozni a globális felmelegedésről. Viszont ugyanebben az évben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere között említette.

A munkaebédünket követően Hansen három előadását is végighallgattam, amelyeket a következő gondolatokkal nyitott meg:

“Egyre nagyobb a szakadék aközött, hogy a tudomány mit tud a globális éghajlatváltozásról, valamint a közvélemény és a döntéshozók tájékozottsága között. Létezik egy nemes és egyszerű megközelítés, amely serkenti a gazdaságot, fokozatosan megszabadít a fosszilis tüzelőanyag-függőségünktől és stabilizálja a globális éghajlatot. Azonban ez azt feltételezi, hogy a közérdeket a Wall Street és a fosszilis ipar érdekei fölé kell helyezni.

2. kép: Cornell Egyetem, Ithaca, NY, Forrás: Mehreen Mujtaba

Sajnos azonban a Washington és a Wall Street, valamint a Kongresszus és a lobbisták közötti csapóajtó félresöpri a közjót. Így tehát Kínától kölcsönzünk, Szaúd-Arábiának pénzt küldünk, a gyermekeink zsebébe pedig berakjuk a »tartozom neked« cédulákat. Itt az idő, hogy üzenjünk Washingtonnak!”

Egyszerű meglátások

A nemes és egyszerű megközelítéshez és a következő lépés megtételéhez látni kell a vizsgált probléma alapvető összefüggéseit, és akkor kiderül, milyen egyszerű is a kérdés. Hatvanöt millió évvel ezelőtt India még a Csendes-óceán déli részén úszott és évi 20 centiméteres sebességgel közeledett a Himalája felé. Ezalatt a légkör szén-dioxid tartalma folyamatosan nőtt a különböző geológiai folyamatoknak köszönhetően. Ötven millió éve a Föld egy forró katlan volt. Alaszkában alligátorok úszkáltak. A szén-dioxid légköri koncentrációja háromszorosa (1000 ppm) volt a jelenleginek (380-390 ppm), az óceánok átlaghőmérséklete 30°C volt (jelenleg 0°C) , bár akkoriban a légkör összetétele is teljesen más volt. Indiának a Himalájával történt ütközése óta bolygónk folyamatosan csak hűl. Ezzel kapcsolatban egy fontos összefüggésre hívta fel a klimatológus a figyelmet. Igaz, hogy a természet hatalmas változásokat idéz elő, de ezen változások üteme általában nagyon lassú. Az emberiség évente 2 ppm-mel növeli a légkör szén-dioxid koncentrációját, ami 20.000-szer gyorsabb, mint a geológiai folyamatok sebessége, amely 0,00001 ppm/év. Azaz jelenleg az emberiség irányítja az éghajlatváltozást. A jégkorszakok során a tengerszint több mint 100 méterrel alacsonyabb volt, mint jelenleg, mivel a víz nagy része jég formájában volt jelen. Tehát a természet által előidézett változások valóban nagyok, de általában lényegesen lassabbak, mint azok, amelyeket az ember okoz. Példaként felhozta a fenyőbogarak sarkvidéki megjelenését, amelyre a természet minden bizonnyal reagálni fog. Előbb-utóbb új fafajok fognak elterjedni azokon a területeken, ahol felbukkant a fenyőbogár, azonban ez egy lassú folyamat, míg a hatás, amelyre reagálnak túl gyors.

3. kép: James Hansen, Cornell Egyetem,
http://www.news.cornell.edu/stories/April10/HansenCov.html

Hansen véleménye szerint az éghajlatváltozás hatásainak még a felét sem tapasztaltuk meg. A melegedés nagy része még csak most következik, és még akkor sem szűnik meg, ha mostantól nem bocsátunk több szén-dioxidot a légkörbe, mivel a szén-dioxid-szint és a hőmérséklet növekedése között akár néhány évszázados eltérés is lehet. Fontos továbbá a légkör aeroszol-, szulfát- és szervesanyag-tartalmának a mérése is, mivel ezek a hőmérséklet-növekedését esetenként ellensúlyozzák (más vonatkozásban pedig felgyorsíthatják).

Fordul a kocka?

Hansen szerint a globális éghajlati fordulópont, amely után a felmelegedés már megállíthatatlan, hamarosan bekövetkezik. 2000-ben még a 450 ppm-es fordulópont mellett érvelt, azonban mára belátta, hogy ez a szint túl magas, és mire azt elérjük, a sarki jégmezők eltűnnek. Jelenleg a NASA álláspontja is már az, hogy az optimális szint 350 ppm lenne. 2009-ben megjelent első könyvében (Storms of My Grandchildren – Az unokáim viharai) Hansen ennek ellenére optimista hangot üt meg: a katasztrófa elkerülhető az üvegházhatású gázok azonnali és radikális csökkentésével.

A NASA műholdas gravitációs vizsgálatai szerint (amely az esős évszakok utáni talajnedvességet méri) a sarki jégtakarók évről évre 30-40 százalékkal jobban elolvadnak a nyár végére, mint évtizedekkel ezelőtt. Az Északi-sark 2000-től 2005-ig évi 75 köbkilométert, 2005-től 2010-ig évi 150 köbkilométert, míg Grönland 2000-től 2005-ig évi 150 köbkilométert, 2005-től 2010-ig évi 250 köbkilométert veszített össztérfogatából. Az óceánok savasodnak a légköri szén-dioxid növekedése és vízbe oldódása miatt, ami egyben a tengeri állatok szén-hidrát vázát is gyengíti, roncsolja. Mindeközben a tengerek melegedésével egyre több szén-dioxid jut vissza a légkörbe.

Viszont a globális tendenciák nem fordíthatók le egy az egyben a helyi szintre. A szélsőségek pedig csak fokozódni fognak a felmelegedéssel. Számos népszerűsítő beszédében Hansen egy dobókockával illusztrálta a melegebb évszakok arányának növekedését. Míg néhány évtizede a dobókocka három oldala piros, három oldala kék volt (jelezve a meleg és hideg évszakok egyenletes eloszlását), addigra ez a két szín aránya ma már négy a kettőhöz. Az elmúlt tél meglehetősen zord volt. E szélsőséget illetően Hansen az Sarkvidéki Izolációs Index (Arctic Isolation Index) szerepére hívja fel a figyelmet. Ha negatív az index értéke, magas a légnyomás a sarkvidéken, gyengébbek a zonális szelek, és az alacsonyabb égövön hidegebb a tél. Pozitív indexérték esetén az erős zonális szelek a hideget a sarkvidékeken tartják. 1970 óta nem volt ilyen hideg telünk, ami azt is mutatja, hogy ez nem egy trend része, csak a felmelegedés állandó iránya mutat variabilitást.

Adót a kvótakereskedelem helyett!

Jelenleg a fosszilis tüzelőanyagok adják az emberiség által használt energiaforrások túlnyomó részét. Ha fokozatosan ki akarjuk vonni a fosszilis tüzelőanyagokat a forgalomból, meg kell őket adóztatni. Csak így lehet elmozdulni a megújuló energiaforrások és az energiahatékonyság felé. A kvótakereskedelem helyett a díj és osztalék (fee and dividend) rendszert támogatja, amely szerinte jóval hatékonyabb az EU-ban alkalmazott kvótarendszerhez képest (ami szerinte alapvetően egy nem jól működő rendszer). A kvótakereskedelem csak akkor lehet hatékony, ha megemeli a fosszilis energiahordozók, köztük az üzemanyagok árát. Viszont az emisszió-kereskedelem egy olyan rendszer, amelyet bankok terveztek meg, és amelyek nem hatékonyak az árnövelésben.

A kivetett adó mértékét meghatározza az elérni kívánt kibocsátási szint. Az adó mértéke évről évre növekedne. 2020-ra akár 1 dollárral is megemelkedhetne egy gallon üzemanyag ára (vagyis literenként körülbelül 60 forinttal), ami átlagban 30 százalékkal csökkentené a fosszilis üzemanyagok használatát. Az adóbevételt a létszámadó csökkentésére lehet használni (ami az USA-ban jelentős, és a munka terheit csökkentve a foglalkoztatást serkenteni ez a visszaosztás), vagy 100%-ban zöld csekkek formájában vissza kell osztani a lakosságnak megújuló energia befektetésekre, és hagyni kell, hogy a piac szabályozza e beruházások árát. A kormány közvetítő szerepe ez esetben csak súlyos ártorzító hatású lenne. Sajnos a demokrácia nem úgy működik, mint ahogyan Amerika alapító atyái megálmodták. Mindaddig, amíg a fosszilis tüzelőanyagok ára alacsony, semmi sem ösztönzi az elmozdulást a megújuló energiaforrások felé. A karbonadót a fosszilis energiahordozókat (szén, olaj, gáz) átvevő cégekre szabnák ki, az első tranzakció során körülbelül 150 dollár/tonna értékben. Ez megnövelné az energiaárakat, mindeközben az adóalap mennyiséget nem csökkenti a szállítás során jelentkező illékonyság, a későbbi szivárgások, súlyvesztések. A 150 dolláros tonnánkénti díj egy gallon (3,78 liter) benzin esetében 1 dollár árnövekedés mellett évi 670 milliárd dollárnyi bevételt jelenthetne az Egyesült Államoknak. Amennyiben ezt 100%-ban visszaosztják zöld csekkek formájában a lakosságnak, ez évi 3000 dollár felnőtt lakosonként. Az összeg csakis zöld beruházásra fordítható a szabad piac elvei alapján. Jelenleg a lakosság 60 százaléka átlagon aluli energiafogyasztású, alacsony jövedelmű réteg. De éppen az alacsonyabb energiafogyasztás miatt alacsonyabb lesz e rétegre háruló teher, viszont a visszaosztott jutalék egyenletes eloszlású, azaz az alacsony jövedelmű réteg viszonylagosan jobban jár.

Hitkérdés az éghajlatváltozás?

Az Egyesült Államokban még jelenleg is nagy a tábora azoknak, akik azt mondják, hogy az emberiségnek nincs szerepe az éghajlatváltozásban. Hansen ezért mostanában különböző keresztyén csoportokkal dolgozik össze annak érdekében, hogy meggyőzze az amerikai konzervatívokat (republikánusok) a klímaváltozás emberi tényezőjéről. Egy kicsit Galilei idejében érzi magát, akire ráerőltették azt a képzetet, hogy a Nap forog a Föld körül. A hit lesöpörte a tudományt az asztalról akkoriban, mint ma is, amikor az éghajlatváltozás is hitkérdés lett.
Kérdésemre, miszerint ismeri-e Miskolczi Ferenc elméletét, amelyet az ausztrál klímaszkeptikusok a zászlajukra tűztek, azt válaszolta, hogy nem is hallott róla, bár Miskolczi a NASA-ban folytatott vizsgálataira építi a koncepcióját. Említette, hogy az Egyesült Államokban az általa “szeméttudománynak” nevezett elméleteket, amelyeknek általában a legfőbb érve az, hogy még senki sem cáfolta meg őket (ami természetesen nem egyenes bizonyítéka a hipotézis igazának), az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia igazolja vagy megerősíti mielőtt elfogadott kutatási eredményként említhető.

Kína válasza

A Koppenhágai Klímacsúccsal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egyértelmű, hogy ezt a kérdést nem a 192 országnak, hanem az Egyesült Államoknak és Kínának kell megoldania. Nekik kell leülniük egy asztalhoz. Megdöbbentő volt Hansen érvelése Kínával kapcsolatban. Számos, Vietnámhoz és Hollandiához hasonló, tengerszint-magasságon élő nép mellett Kína lakosságából 300 millióan élnek ilyen veszélyeztetett zónában. Bár manapság már közhellyé vált a környezetvédők kampánybeszédeinek nyitómondata, miszerint Kína naponta épít egy szénerőművet, a helyzet azért ennél egy kicsit árnyaltabb. Kínának addig nem érdeke csatlakoznia a világ kvótakereskedelmi rendszeréhez, amíg az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása nem közelíti meg a világátlagot (jelenleg annak csupán 1/10-e). Hansen szerint Kína jelenleg nagyon jó úton halad, és bíztató változások előtt áll. Számukra a csatlakozás helyett nagyobb értelme van a zöld energia felé való elmozdulásnak, amelyet nemcsak a kormányintézkedések, de az erős légszennyezett miatti városi lakossági felháborodások is sürgetnek. Mindkét irány ugyanazon hosszú távú megoldás felé mozdította el az országot.

4. kép: Santa Barbara olajszennyezés (1969). Forras: http://owcnblog.files.wordpress.com/2009/04/oiled-child.jpg

Két évtizede Hansen még nem lelkesedett a nukleáris energia iránt, viszont be kellett látnia, hogy India és Kína esetében a megújuló energiaforrások nem jelentenek teljes körű megoldást rövid távon a jelenlegi technológiai megoldatlan kérdések miatt. A szén fokozatos kivonása csak a nukleáris reaktorok számának növelése mellett ésszerűsíthető. Kína amúgy jelenleg 24 nukleáris reaktort épít. Hansen bízik a következő, negyedik generációs reaktorokban, amelyek biztosítják a nukleáris üzemanyagkészletek (amelyek kimeríthetetlen forrásnak számítanak) hatékony energetikai hasznosítását (99% a jelenlegi 1% helyett), ami egyben a nagy aktivitású radioaktív hulladékok mennyiségét is csökkenti. Az Egyesült Államok kormányzata 2000-ben kezdeményezte olyan új típusú, negyedik generációs atomerőművek kifejlesztését, amelyek 2025–2030 körül állhatnak üzembe, viszont a Clinton kormány leállította a kutatásokat, amelyet Hansen nem helyeselt.

Az erdőirtások megakadályozásában, mint a szén-dioxid elnyeletését fokozó intézkedésben nem lát perspektívát. Ha egy helyen meg is akadályozható az erdők letarolása, valahol máshol fog megtörténni. Hasonlóan kétkedően nyilatkozott a szén-dioxidot tároló, földbe injektáló módszerekről, amelyek rendkívül költségesek, és csak legitimizálják a fosszilis energiaforrások kitermelését. A partmenti olajfúrásokat is elítélte, hiszen a cél a szén és az olajfüggőségünk csökkentése kellene hogy legyen.

Kérdésemre, miszerint hogyan készülhet fel a lakosság és személy szerint ő is arra, hogy az emberiség okozta súlyos éghajlatváltozás miatt akár meg is halhatunk, a válasza az volt, hogy valószínűleg nem fogunk meghalni, és e kérdést illetően inkább a pszichológiai teher nagy: a gyermekeinknek átnyújtott és kiegyenlítésre váró számla lelki terhe. De a legnagyobb hibának azt tartja, hogy nem vagyunk jó sáfárai a természetnek. Lenézzük a többi fajt, pedig az emberiség további létezése a biológiai sokféleség megmaradása nélkül nem valószínű.

Beszélgetésünk végkicsengése pozitív volt. Bár számos véleménye váratlan volt, azért egy dologban egyetértettünk, miszerint globális megközelítésre van szükség az izolált problémamegoldás helyett. Az, hogy egy helyen érintetlenül hagyjuk a természetet, míg más helyen kizsigereljük, nem oldja meg a problémákat, csak exportálja azokat, ami még súlyosabb globális problémákhoz vezethet. Az Obama kormányzatot illetően azt nyilatkozta, hogy közel van a probléma teljes megértéséhez és megoldásához, de lehet, hogy nem fog jelentős eredményeket elérni. A jelenlegi olajkatasztrófa nagy tanulság. Santa Barbarai olajkatasztrófa (1969), az Exxon Valdez-i tragédia (1989), valamint az 1994-es a Komi Köztásaságbeli (a Pechora folyónál) orosz olajtragédia után a Mexikói-öbölben történt olajszennyezés komoly leckét ad a fosszilis energiafüggőség mellékhatásairól.

Anchorage, Alaska, 2010. május 28.
Botos Barbara
Institute of the North