Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes: Túlélési stratégiák XI.

12. Mindennapi életünk és történelmünk tele van válsághelyzetekkel. Állandó kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy miképpen éljük túl ezeket a válsághelyzeteket. A magánélet válságait éppúgy, mint a történelem azon fordulatait, amelyek a vesztesek szerepével fenyegetnek bennünket. A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak? Túlélési stratégiák című könyvünkben e kérdések megválaszolásához háromféle tapasztalatanyagot próbáltunk igénybe venni. Interjúalanyok személyes tapasztalatait; különböző tudományágak (például szociológia, kulturális antropológia, humán etológia, erkölcsfilozófia) képviselőinek a válsághelyzetekhez való alkalmazkodásról, és általában az adaptációról alkotott véleményeit, és az emberi adaptációmódoknak a történelem különböző dokumentumaiban megörökített történetét.

Reméljük, hogy – bár a szöveg a figyelembevett szempontok sokasága és összetettsége miatt (az első fejezet kivételével) meglehetősen sűrített – a másfél évtizedes munka nyomán elkészült könyvben foglaltak használhatóak mind azok számára, akik saját válsághelyzeteikhez keresnek támpontokat, mind pedig azok számára, akik az emberi adaptáció mibenlétének megértéséhez igényelnek értelmezési kereteket. A könyv – az utóbbi évtizedek uralkodó ember-, és társadalomképével vitában – kísérletet tesz egyfajta etikai koncepció megfogalmazására is. Az empirikus kutatás egyik legfőbb kérdése az volt: milyen stratégiákat használnak válsághelyzetekben az egyes személyek; milyen lehetőségek, tartalékok állnak az egyes emberek rendelkezésére ezen helyzetek megoldására? Sorozatunkban a leggyakoribb megoldásokat soroljuk fel.

*

A legtöbb ember nem hagyatkozik a sors alakulására. A kritikus helyzetekre való előzetes felkészülés talán a leghétköznapibb önvédelmi stratégia, hiszen ez azzal a (néha persze csalókának bizonyuló) biztonságérzettel is felruházza az egyént, hogy a (váratlan) válsághelyzeteket is meg lehet tudatos, tervszerű tevékenységgel előzni (vagy legalábbis mérsékelni ártó hatásaikat). Ilyen felkészülést tesznek lehetővé bizonyos próbatételek, olyan mesterségesen előidézett adaptációk is, mint az egyén tűrőképességét tesztelő és edző különböző túlélő-túrák, veszélyes sportok, a természet erőivel való megküzdés; ezek kibírása, túlélése mozgósítja nemcsak a szervezet adrenalinját, hanem az adaptációs élményt is. (Egyes szülők nevelési felfogása tulajdonképpen ugyanerre épít, amikor gyermekeiket szándékosan, és nem kényszerek hatására idejekorán olyan nehéz körülmények közé küldik, amelyek leküzdésével megszerezhetik “az élethez kellő tapasztalatokat és keménységet”.)

Egy másik tipikus (és az előzőnél talán még szélesebb körben alkalmazott) válságmegelőző eljárás a tartalékképzés (úgy élni, hogy az embernek mindig legyenek mozgósítható tartalékai élelemből, pénzből, stb.). Ez a stratégia háború, gazdasági összeomlás és egyes természeti katasztrófák esetén is túlélést ígér, és interjúalanyaink történeteiből is kiderül, hogy sokan valóban e tartalékokból tartották fenn életüket (a háborúban, 1956-ban, a kitelepítésben, stb.). A tartalékképzést (is) szolgálja a mindennapokban is gyakran alkalmazott takarékos “minden használható még valamire” szemlélet. A család élelmezésénél a megsavanyodott tejből aludttej, túró készítése, a maradék ételek feldolgozása, száraz kenyérből zsemlemorzsa darálás; a szétszakadt ruha törlőrongyként alkalmazása, stb. – rengeteg példája van az interjúkban is annak, hogy minden (eredeti funkcióját vesztett holmi is) hasznosítható valamire. Itt is említhető az élelem-helyettesítés több évszázados tapasztalatainak alkalmazása: a búza helyettesítése kukoricával, rozzsal, a húsé dióval, babbal, a tojás helyett tejjel összekevert liszt használata a panírozáshoz; stb. A tartalékképzés szempontjából fontos a különböző tartósítási technikák ismerete: sokan számolnak be arról, hogy a háborút bödönökben elrakott, zsírban lesütött vagy füstölt hús, szilvalekvár, vermekben tárolt egyéb élelmiszerek beosztásával vészelték át – esetenként olyanokat is ellátva ezekből a tartalékokból (lásd a fentebb a kooperációról írottakat), akiknek ilyen tartalékképzésre nem volt lehetőségük (vagy tapasztalatuk, rutinjuk, előrelátásuk). A tartalékok kiaknázását jelenti az eredetileg táplálékul nem szolgáló növények-állatok szükség esetén élelemként való felhasználása is: csalánból, pitypangból főzelék, leves; lóhús, béka-csiga, veréb, egyéb madarak fogyasztása, a fronton vagy egyéb nyomorúságos körülmények között gyökerek, fakéreg, vadszőlőkacs rágcsálása; s egyáltalán: a gyűjtögetésre való átállás, az erdő-mező kínálatának a “normális” körülmények közt igénybe nem vett kiaknázása: gombák, bogyók, hársfavirág, gyógynövények, fagyöngy gyűjtése, erdei ágak-gallyak összegyűjtése, főzéshez, melegítéshez használata, vagy erdő híján a háztartás fatárgyainak eltüzelése.

Egyik interjúalanyunk meséli: gyerekkorában úgy beleívódott, hogy a fa mekkora kincs, hogy azóta ha fadarabot lát, reflexszerűen összeszedi, véteknek érzi, hogy veszendőbe menjen. Hasonló, illetve még sokkal erősebb erkölcsi parancsként rögzült a nehéz körülményeket átélt nemzedékek szemléletében, hogy kenyeret (ételt) sosem szabad kidobni (az eucharisztia keresztény tanítása ezt a tilalmat a kenyér esetében a vallási bűn súlyával is felruházza). De a tartalékképző szemlélet sok más területre is kiterjed. Ennek jegyében ragaszkodnak ahhoz is sokan, hogy tartós iparcikkeket vásároljanak, (olyan tárgyakat, amelyek várhatóan kitartanak az esetleg bekövetkező nehezebb időkben is). Vagy hasonló óvatosság késztet arra szintén nem kevés embert, hogy házaikat többféle fűtési lehetőséggel is ellássák: ha háború, gazdasági válság vagy valamilyen katasztrófa következtében megszűnne a gáz, illetve az olajellátás, vagy az elektromos energiaszolgáltatás, legyen mód szén vagy fatüzelésre, esetleg napkollektoros, szélerőműves vagy egyéb megoldások alkalmazására . (Vannak, akik a vezetékes víz mellett ebből a megfontolásból tartják meg a fúrt kutat is). A tartalékképzés mindenesetre nagyon erős kulturális reflex: ha olyan gazdasági vagy politikai esemény adódik, ami a biztonságérzést fenyegeti, ez a tartalékképzési reflex nagyon sok emberből mindmáig – hosszú békeévek után is – újra meg újra előtör .

Sz. I. :
“6-7 évesen már mentünk fácáncsősznek, meg csutkatövet szedni 20 fillérért. Nekünk volt tehenünk is, mégsem ehettünk soha tejet, meg tejfölt. Ehelyett mindig átgyalogoltam édesanyámmal B.-re piacolni. Odahordtuk a tejet, tejfölt, vajat módosabb embereknek. Nagyanyám aszalt gyümölcsöt is készített és hatalmas zsákokban tárolta, de abból sem igen ehettünk. Amiért pénzt lehetett kapni, azt eladták. Nagyon meg kellett gondolni minden fillérnek a helyét, előre. A mi gyerekkorunk állandó küzdelem volt. Nem ettük meg a felnevelt állatokat sem, hanem eladtuk, hogy legyen egy kis cipőre, ruhára való. Négyen voltunk testvérek, de iskolába csak úgy tudtak járatni, hogy minden nap csak egyikünk mehetett, négy gyereknek csak így volt elég egy pár cipő, pedig mi még jobb helyzetben voltunk, mint a 6-7 gyerekes családok”.

K. L.:
“A villa alsó részében volt egy nagy helyiség, fogalmam sincs, hogy kik, barátok barátai egy nagy ládát kihoztak, hogy biztonságban legyen az ágyúzások miatt. Igen, főleg a rokonság volt, de voltak mások is, akik kérték, hogy egy-két napra legalább. Úgy hogy egyszer huszonhatan voltunk. És hál’Istennek tudtunk enni adni. Miért? Mert ott volt a férjem családi birtoka, és ott ugye tudták, hogy itt ilyen zűrök lesznek, és a férjem fölhozott élelmet. Nagyon gondos volt, hozott krumplit, és a malacokat is mind eladták gyorsan és fölhoztak húsokat és mindent, amit lehetett tárolni., Tehát egy-két napig, volt, akit huzamosabb ideig is, de idegeneket egy-két napig befogadtunk, mindenkit”.

K. I. :
“Nálunk mindig pince-padlás-spájz tele van kajával, ez a mániám, hogy állandóan befőzök, fagyasztok, dunsztolok, úgy is neveltek, hogy étel nálunk meg nem maradhat, senki nem válogat. Ha valaki beteszi a lábát hozzánk, azt megetetjük”.